Interjú a szobrászművésszel

Boros Károly riportja a Demokrata 2009:44. számából.

Hetvenöt éves, küzdelmesen indult művészi pályáját mára több száz alkotás fémjelzi, elsősorban állatszobrai tették ismertté. Elégedett azzal, amit elért, csak azt sajnálja, hogy egymás sikereinek nem tudunk örülni.

–  Hogyan indult az élete?

–  Édesapám 1945-ben Pesten a bombázás alatt meghalt, legkisebb testvérem egy hónappal utána született, őt már nem is láthatta. Cipészként kereste a kenyerét, ami nem azonos a suszterral, mert a suszter nem készít új cipőket, csak javítgat. Ettől kezdve édesanyám óriássá vált, bár nem volt éppen termetes asszony. Négyen voltunk testvérek, mindegyikünk szakmát tanulhatott, arról persze szó sem eshetett, hogy valami felsőfokú iskolát végezzünk. A korai árvaság meg a háború utáni szegénység miatt olyan szörnyű nyomorúság szakadt ránk, hogy nem is akarnék erről beszélni. Voltam kosztért tehénpásztor, nagyon savanyú élet. Itt, Érden akkor még sok háznál tartottak teheneket, én háromra vigyáztam, itt lakott a gazda a közelben, de nem járhattam haza, állandóan ott kellett lennem és az állatokkal aludnom. Az istálló egyik felén voltak a tehenek, másik felén két öszvér meg én. Egyszer arra ébredtem – még ma is hallom –, hogy az öszvér azzal a puha meleg orrával szuszog a fülembe, kiette a szalmát a fejem alól. Keserves volt az élet, de hála Istennek, mind a négy gyerek szakmát tanulhatott.

–  Hogyan került kapcsolatba a szobrászattal?

– A Kismotor és Gépgyárba kerültem lakatosinasnak Pestre, bentlakó voltam az internátusban. De olyan szegények voltunk, hogy az én szekrényemben csak az a kék tornacsuka volt, amit akkor lehetett kapni, a maiak már nem emlékeznek rá, meg egy kanál. Nagyon rendes otthonvezetőnk volt, mindig vittek minket jobbra-balra, egyszer ellátogattunk a Mezőgazdasági Múzeumba, ott ifjabb Vastagh Györgynek állnak csodálatos állatszobrai. Biztosan észrevette itt a műteremben is, hogy én nagyon állatos vagyok, nagy szeretettel mintázom a lovat, szarvasmarhát, kutyát, mindent. Ott egy óriási terem tele volt a legkülönbözőbb állatszobrokkal, ez engem annyira megfogott, hogy nem tudtak onnan elvonszolni. Éreztem, hogy ezt én is tudnám csinálni, és úgy gondoltam, hogy ezzel mindenki így van. A szobrász létre még sokáig kellett várnom, előbb jöttek az iparban eltöltött évek, amit nagy veszteségnek, de nagy nyereségnek is érzek. Lakatos lettem és motorszerelő, tudok hegeszteni lánggal, villannyal, nincs a szakmának olyan része, amit meg ne tanultam volna. Két évtizedet adtam az életemből, ezalatt tanultam ki a szobrászatot, elmentem más szobrászok mellé segíteni, úgy csiszolódtam, de főiskolát nem végeztem. Nagyon-nagyon sokáig dolgoztam ingyen, és morzsánként csipegettem össze, amit tudok, de meg is becsülöm.

–  Az alatt a húsz év alatt miből élt?

–  Itt az utca végében volt egy kőbánya, puha mészkövet ad, igazából nem is kő ez, hanem tufa, fűrészelni lehet kézzel. Abban az időben mindenki követ akart vágni, de tényleg mindenki. Szerkesztettem egy motoros fűrészt, olyan termelékeny volt, hogy mire drága feleségem hozta a reggelit, édes jó apósommal ketten kivágtunk háromszáz követ. Akkoriban sokan építkeztek ilyenből, jól el lehetett adni. A mi házunkat a bátyuskám építette, kőműves volt, sajnos már meghalt. Itt senki más nem tett két téglát egymásra, csak ő. Mi segítettünk neki a feleségemmel, húsz évig építettük, mindent a két kezünk munkájával. Soha nem akartam innen elköltözni, pedig kaptunk jó ajánlatokat mint szobrász-pedagógus házaspár, mondták azt is, hogy ha külföldön lennék, már ez lenne, meg az lenne, de ha én külföldön élnék, és meghallanám a Szózatot vagy a Himnuszt, ott halnék meg. Sehova a világon nem akarnék menni, de itt, a hazámban sem tudnék máshol élni, csak Érden. 1935-ben, virágvasárnapon jöttünk ide lakni, akkor voltam egyéves, úgyhogy bennszülöttnek számítok.

–  Hogyan vált hivatalosan elismert szobrásszá, ha nem végzett főiskolát?

–  Addig jutottam a hosszú évek alatt, hogy egyszer azt mondták, jelentkezzek a Képzőművészeti Alap tagjának, ez akkor a legfontosabb dolognak számított, mert aki nem volt tag, nem készíthetett szobrot, illetve nem kérhetett érte pénzt. Nyolc vagy tíz munkát kellett leadni, nem akarom szaporítani a szót, elég annyi, hogy két hét múlva jött a válasz, de az borzalmas két hét volt. Mikor felbontottam a borítékot, és megtudtam, hogy felvettek, az olyan öröm volt, hogy ilyet csak akkor éreztem, mikor a fiam született. Mit ad Isten, a diákkori mezőgazdasági múzeumi látogatás után negyven évvel az összes Vastagh György-szobrot én restauráltam, és milyen szeretettel végeztem azt a munkát, de milyen szeretettel. ő nemcsak Magyarország, hanem, merem mondani, egész Európa leghíresebb állatszobrásza. Sok szobra még a világháború idején ment tönkre, volt köztük olyan, amit kosárban kaptam meg darabokban, és csodálatosan rendbe hoztam, mert olyan szeretettel dolgoztam rajta. Ennek aztán híre ment, és felkértek, hogy az Állatorvos-tudományi Egyetem szobrait is állítsam helyre, hatvannyolc darabot.

–  Ennyire szereti az állatokat?

–  Úgy vagyok ezzel, hogy minél jobban megismerem az embereket, annál jobban szeretem az állatokat. Igen sok minden elkeserít engem a mai világban, hogy ez az ország így tönkrement, és ha keressük, kik okozták, senki nem tud semmit, ugyanúgy, mint ötvenhatban, hogy senki nem lövetett. Meg ahogyan az állatokat tartják, amilyen kegyetlenül, az is fáj nekem. Az a szerencsétlen tyúk olyan pici ketrecben van, hogy talán meg sem tud fordulni. Egész életét ott tölti, elöl eszik, hátul tojik, aztán néhány hónapos korában levágják, soha életében nem látta a napot, nem kapirgált. Ettől olyan az íze, mintha az ember a fakérget rágná. Pedig mindennek az alapja a napfény, ez éltet minket. De a természet megbüntet ezért, láthatjuk, mennyi járvány pusztít az állatok között, aztán hogy ennek pontosan mi az oka, nem tudjuk, de sok a mi bűnünk. Gyerekkoromban a mi kis családi házunkban sokféle baromfi volt, és egyszer, hogy ne kelljen a miénket levágni, mert azt sajnáltuk volna, édesapám hozott Pestről kettőt élve, szép kendermagosakat, össze volt kötve a lábuk. Azokat is úgy megsajnáltuk, hogy elengedtük őket a többi közé, hadd fürödjenek a porban a bokrok alatt, úgyhogy paprikás krumpli volt az ebéd. Jó, tudom, hogy a jószág arra való, az ember felneveli, aztán levágja, de azért szeretni kell. Megeszem én is a húst, persze hogy megeszem, csak az fáj, hogy amíg él, addig nem kapja meg azt, ami neki járna. Voltam én faluhelyen, nem jó dolgomban, erről most nem akarok beszélni, de ott az András bácsi úgy el nem ment a jószág mellett, hogy végig ne simítsa. Olyan becsülete volt az állatnak, hogy azt elmondani nem lehet. Nem létezett, hogy valaki vasárnap befogta volna a lovat vagy az ökröt. Rendje volt az életnek, és ez a rend a világ rendjéből következett, és ezt mindenki tudta, érezte, és eszerint élte az életét. Most meg ezek a szegény gyerekek a krimin meg a szexen nőnek föl, nem akarok általánosítani, de java részük. Többségükből hiányzik az Isten, a haza, a hűség, a szeretet tudata és érzése, ez kiment a divatból, erre már nincs szükség. Mindenki csak pénzt akar, és megtömni a zsebét minél előbb. Nem tudom, hogy tíz év múlva lesz-e ács vagy kőműves, vagy aki a parkettát lerakja. Torz és korcs világban élünk, sajnos. Arcképszobraimat olyan emberekről igyekszem mintázni, akik ki tudtak emelkedni ebből a süllyedő világból. Erről a műfajról azt mondják, hogy mióta a fényképezőgépet feltalálták, azóta nincs rá szükség. Csakhogy egy fénykép sohasem tudja úgy megmutatni valakinek az igazi arcát, mint egy szobor, nem tud úgy sűríteni. Az én dolgom nem az, hogy politizáljak, bár azzal is politizál az ember, hogy kiről készít szobrot, hiszen mindegyikkel valakiket eltalál. Ha körülnéz itt a műteremben, sok Lenin-szobrot nem lát.

–  Nem divatos dolog manapság arcképszobrokat készíteni, kevesen vállalkoznak rá.

–  A vendégkönyvemben ott áll beírva egy csodálatos mondat, ami úgy hangzik, hogy „Köszönöm, hogy visszaadta a művészetbe vetett hitemet”. Ugye, sokan azt mondják zenében is, képzőművészetben is, hogy most valami polgárpukkasztót fogunk kitalálni. A polgárokat nem kell pukkasztani, ezek a művészek fordítva ülnek a lovon. Nem a közönség van miértünk, hanem mi vagyunk őértük; közönség nélkül nincs művészet. Az alkotást nagyon szürke emberként, nagyon alázattal kell csinálni. A szobrász nem ünnepelt ember, ez a pálya hétköznapokból áll, le kell dolgozni a tizenkét órát mindennap. De engem olyan kitűnő társakkal áldott meg az Isten, hogy más dolgom nincs, mint hogy megháláljam azt a sok jóságot, amit kaptam. Drága feleségem hét éve meghalt, azóta egyedül élek, nagyon nehéz így. Az ember ilyenkor jön rá, hogy milyen gyönyörű szó az, hogy feleség. Az én drága lelkem hagyott engem dolgozni, minden más terhet levett a vállamról. Legrosszabbak az ünnepek, a karácsony meg a húsvét, fiam már saját életét éli, nem várhatom el, hogy velem keseregjen. De van nekem egy kutyám, egy szálkás szőrű magyar vizsla. Mikor látja, hogy el vagyok görbülve, először csak egyik lábát teszi az ölembe, aztán a másikat, aztán fölmászik az ölembe, rám néz azokkal a gyönyörű szemeivel, és azt mondja, hogy ugyan már, egy férfi embernek nem illik itten bőgni.